K. Győző elektroműszerész teljes szívéből szerette anyját. Életének eddig eltelt negyven évében soha nem hagyta el hosszabb időre. Már néhány napnyi távollét után hatalmába kerítette valamiféle megmagyarázhatatlan bizonytalanság, amit csak a hazatérés oldhatott fel – a mobiltelefonok megjelenésével ez a probléma enyhült valamennyire. Tanulmányait is a szülői házhoz közel végezte, kollégiumba akkor sem ment volna, ha ezt K.-né történetesen engedélyezi. Eredetileg állatorvos akart lenni, de ahhoz az ország másik felébe kellett volna utaznia, így hát maradt a műszerész szak a szomszéd város főiskoláján.
Anyja volt a legfőbb lelki társa: ő nyújtott vigaszt, ha kortársai vagy munkatársai bántották (ez sajnos gyakran előfordult), ha tanárai vagy főnökei megrótták szerintük elégtelen teljesítménye miatt. Anyjának lehetett hálás, amiért hosszú, éjszakákba nyúló beszélgetéseik során eltántorította K. Győzőt holmi slendrián lánykáktól, akik ostoba fecsegésükkel és még ostobább világképükkel csak a romlást hozták volna rá.
K.-né erős asszony volt, de szüksége is volt rá: férjével, Károllyal már régen megromlott a kapcsolata, állandó csatározásaikban egyedül Győzőre számíthatott, aki szerencsére mindig a pártját fogta: a gyerek is, akárcsak anyja, tisztán és élesen látta apja torz személyiségét, és a pontosan tudta, hol a helye a következő szópárbajban. Anyja rokonsága és ismeretségi köre is gyakran került velük összetűzésbe – az eközben elszenvedett sérelmeket is együtt beszélték meg és dolgozták fel napról-napra. És időnként természetesen K. Győző és K.-né között is fellángoltak az indulatok.
Egy ilyen veszekedés után – K.-né szerint fia nem állt ki mellette teljes vállszélességgel egy, a szomszédjával folytatott vitában – Győző, ujjait tarkójára kulcsolva, háton feküdt az ágyában, miközben az ablakon át a lengedező fák csúcsát figyelte.
„Mit rontottam el?” - kérdezte magától. - „A Mama már megint haragszik.”
Fél füllel a konyha felé hallgatózott: anyja az edényekkel zörgött, valószínűleg a vacsorát készítette. Csoszogva húzta fájós, visszeres lábát, ahogy az asztal és a tűzhely között ingázott.
„Nyomorult, szar egy élet.” - gondolta. - „Bántanak minket, mert egyenesebbek vagyunk náluk, mert nem hagyjuk, hogy minket bántsanak, és ebben a harcban, az állandó védekezésben mi is tönkremegyünk. A Mama is sokkal türelmetlenebb az elmúlt években. Pedig nyugalomra lenne szüksége, hogy ne bántsák, mert az egészsége sem a régi már. Ha állandóan kikészítik, nem csoda, hogy kiborul.”
Madarak szálltak a faágakra, majd az erős szélben elreppentek.
„Nekem sem szabadna felidegesítenem. Mindent neki köszönhetek, én meg veszekszem vele.”
Tekintetét az ajtó felé fordította.
„Vajon mi lesz a vacsora?”
Felkelt és az ajtó felé indult. Ahogy a kilincset lenyomta, érezte, hogy egy kéz a másik oldalról is éppen ugyanezt teszi. Az anyja keze volt, éppen vacsorázni hívta volna, és arcába nézve Győző látta, hogy a vihar elmúlt. Együtt indultak ki a konyhába.
A vacsora nagyon finom volt.